A világszerte ismert és népszerű londoni sztárklubok árnyékában a 118 éve alapított, szintén fővárosi Charlton mindig az a szegény szomszéd volt, aki néha belekóstol ugyan az urak vacsorájába, ám a tányérjára általában csak a maradék jut. Három időszakban szerepelt az angol élvonalban, melyből kétségtelenül az első számított a legsikeresebbnek (1936-tól 1957-ig), annak ellenére, hogy azt megszakította a II. világháború. A felemelkedést a másod- és a harmadosztályban töltött komor évtizedek követték, a lejtmenet pedig az 1980-as évekre csúcsosodott ki, amikor a „The Addicks” – egy vezetőség- és tulajdonosváltást követően – csődeljárás alá került. Ha ez nem lett volna elég, bekövetkezett a szurkolók rémálma, száműzték a csapatot a saját stadionjából, abból a létesítményből, amire egykoron etalonként tekintett a teljes angol futballközvélemény.

A monstrum születése és bukása

A Charlton nehezen találta meg a mai otthonát. Az alapítást követő első évtizedben nomád módon élt a klub, négyszer is pályát váltott, mire 1919-ben ráakadt a Valley akkor még törmelékkel borított, elhagyott területére. A klubot támogató önkéntesek egy csoportja a völgyben elterülő gödör alján kialakított egy sík placcot, a kitermelt anyagból pedig rögtönzött lelátókat épített. A csapat ekkor még az egyik amatőr bajnokságban játszott, és amikor 1921-ben felvételt nyert a Football League-be, a vezetőség kénytelen volt jelentős összeget fordítani a grund korszerűsítésére.

Ekkor öltött formát az egyik hosszanti oldalon épített, hatalmas „East Terrace”, amely impozáns látványt nyújtva joggal pályázott Európa legmonumentálisabb egységes lelátója, a stadion pedig a legnagyobb befogadóképességű pálya címére.

A korabeli beszámolók szerint a keleti tribün 45 ezer fős kapacitással bírt, a rekord nézőszámot pedig 1938 február 12-én jegyezték fel, az Aston Villa elleni FA-kupa meccsen összesen 75 ezer szurkoló zsúfolódott be a teraszokra.

Egy légvédelmi őr figyeli az ellenséges repülőgépeket a Charlton és az Arsenal mérkőzésén Londonban 1940-ben (a kép jobb oldalán a háttérben az East Terrace látható) (Forrás: Hulton Deutsch/Corbis via Getty Images)

Annak ellenére, hogy egy szurkolói csoport 1984-ben megvásárolta a klubot, a Valley az előző tulajdonos birtokában maradt és a korábban elmaradt fejlesztések miatt az állapota egyre romlott. Egészen odáig fajult a helyzet, hogy a szövetség betiltotta a pályát, mivel az már nem felelt meg a legújabb biztonsági követelményeknek.

Inkább a másodosztály, mint a szomszéd pályája

1985. szeptember 7-én az egyik legfőbb rivális, a szintén dél-londoni Crystal Palace elleni másodosztályú bajnokira érkeztek a gyanútlan „Addicks”-drukkerek és a mérkőzés előtt osztogatott szórólapon arról tájékozódhattak, hogy szeretett csapatuk elhagyja az otthonát és a jövőben az aktuális ellenfél pályáján, a Selhurst Parkban fogja megrendezni a meccseit (36 év után ez volt az első hivatalos pályamegosztási megállapodás a Football League-ben). Így is történt, a két héttel későbbi Stoke City elleni győzelem alkalmával szerepeltek utoljára a jól megszokott környezetben. Bármilyen meglepő, annak a szezonnak a végén a Charlton mégis a második pozíciót szerezte meg a bajnokságban, ezzel 1957 után újra feljutott az első osztályba.

„Élénken emlékszem, ahogy apámmal sorban álltunk a Selhurst kapujában az egyik élvonalbeli meccs előtt és azt mondtam neki, hogy inkább a másodosztályban lennénk a Valley-ben, mintsem az első osztályban a Selhurstben. Nem sokan jártak a Selhurstbe, a feljutás ellenére sem, inkább bojkottálták a meccseket”

– mondta Heather McKinlay, a Charlton Athletic Supporters’ Trust jelenlegi elnöke. – „Soha nem éreztük magunkat otthon a Selhurstben, minden meccs gyakorlatilag idegenbeli meccs volt.”

Közben a klub és a Valley tulajdonosi köre ismét egyesült és bejelentették, hogy támogatják az elhagyatott stadion újranyitását, de csak a szükséges rekonstrukció elvégzése után. 1989-ben egy alulról jövő kezdeményezésnek köszönhetően önkéntes szurkolók ezrei mentek a közben már életveszélyessé vált pályához, hogy rendbe hozzák azt. Az esemény az elődök által hetven évvel korábban véghez vitt építkezésre emlékeztetett. Az emblematikus „East Terrace” bozóttal benőtt lépcsőit is kitakarították, az összegyűjtött szemetet és törmeléket a pálya gyepén, hatalmas máglyákon égették el. Másnap természetesen munkagépek is érkeztek a helyszínre és megkezdték a felújítási munkálatokat, így a lelkes drukkerek cselekedete inkább szimbolikusnak tekinthető.

(Forrás: Getty Images)

Harc az új otthonért

A tragédiák sújtotta brit futballban ekkorra már nemkívánatossá váltak a gigantikus, csak állóhellyel bíró lelátók, ezért a Charlton szurkolói azt szerették volna elérni, hogy a létesítményt teljesen átépítsék, hogy mielőbb hazatérhessenek. A Greenwich Kerületi Tanács azonban elsöprő többséggel elutasította az átalakításra vonatkozó terveket. A drukkereknek erre is volt válaszuk, a tanács döntése nyomán megalakították saját helyi politikai pártjukat, a „Völgy Pártot” (Valley Party) és elindultak az esedékes választásokon 1990-ben. Igaz, mandátumot nem szereztek, mégis 15 ezer szavazatot kaptak, ez a választásra jogosultak 11%-át jelentette. Ezt a tömeget és a növekvő nyomást látva a döntéshozók megadták a szükséges engedélyeket az új stadion építéséhez.

„Emlékszem, hogy először egy Highbury-ben rendezett idegenbeli meccsen hallottuk a hírt, miszerint visszatérhetünk a Valley-be” – idézte fel a történéseket McKinlay. – „Azon az estén a Charlton-szurkolók körében először hangzott el a mára már himnusszá vált »Valley Floyd Road«.”

A csapat közben kiesett az első osztályból és az ideiglenes otthont is kénytelen voltak elhagyni, ám maradtak továbbra is bérlői státuszban, ezúttal a West Ham Unitednél, a Boleyn Groundon. Végül hét év gyötrelmes száműzetés után 1992 december 5-én érkezett el a várva várt nap, az édes hazatérés pillanata.

(Forrás: Charlton Athletic)

Új forma, régi szerelem

A Portsmouth elleni bajnokin Colin Walsh szerezte a mindent eldöntő találatot, egyben az első gólt az új Valley-ben. Az érzelmektől túlfűtött napon még az sem zavarta a kilátogató nézőket, hogy a létesítmény korántsem készült el teljesen. A játékteret ideiglenes mobilkabinok vették körül és a nézőszámot is szigorúan korlátozták. A stadion később több ütemben épült tovább, a végső formáját pedig 2001-ben nyerte el. Az egykor monumentális keleti lelátórészt teljesen átépítették és a modern kor követelményeihez igazodva csak ülőhelyekkel szerelték fel, alig hatezer fős kapacitással. A tribünt 2021-ben Alan Curbishley-ről nevezték el, aki kezdetben játékosedzőként ténykedett Steve Gritt mellett, majd 1995-től már önállóan, csak a menedzseri feladatokra koncentrálva látta el a feladatát egészen 2006-ig.

„Ez az a hely, ahová az emlékeid kötnek, ennek az értéke felbecsülhetetlen. Az újjáépítés teljes időszaka megmutatja azt, hogy az emberek milyen messzire képesek elmenni, hogy megvédjék a saját klubjukat” – mondta McKinlay.

A Charlton egyik legaktívabb támogatója, Rick Everitt (aki nem mellesleg a Voice of the Valley fanzine-t szerkesztette 1988 és 2022 között) egy könyv formájában örökítette meg a szurkolók hétéves küzdelmét Battle for the Valley címmel. A szerző egyike volt azoknak, akik végig aktívan benne voltak a folyamatban, ezért belülről ismerhetjük meg a letaglózó, olykor pedig felemelő eseményeket, történéseket. A korabeli képekkel gazdagon illusztrált kiadvány tehát a Valley-ért vívott csata hiteles beszámolója.

Kiemelt fotó: Charlton Athletic

Újra van nyomtatott futballmagazin az újságárusok polcain – megjelent a World Soccer magyar kiadása!

Zűrzavar a völgyben – a szurkolói összefogásnak köszönhető, hogy a Charlton Athletic stadionja mindmáig létezik